A KILINCS

 

Lassan esteledett. A műhely zugaiban kormos éjszaka volt már, de az ajtó homályos tükrén még beleskelt néha a lopakodó alkonyat.

A tűzhely salakja alatt még hunyorgott egy kis parázs, de a szerszámok már elpihentek, és a fogók, kalapácsok, lyukasztók, vágók álmosan dőltek a sötétség vánkosára.

A fújtató óriási zsákja lebegni látszott, a kürtő mintha ismeretlen magasságba nyúlt volna, a tőkén lomhán terpeszkedett az üllő, és mellette a kád vize fekete volt, mert kormos gerendák nézték magukat benne. A levegőben pedig füstnek, szénnek, égett patának hidegülő szaga úszkált.

Az öreg kovács szögre akasztotta a bőrkötényt, megtömte pipáját, és amikor rágyújtott, a felvillanó fényben megéledt egy pillanatra még a műhely, de aztán mély árnyékba süllyedt minden, mert kicsoszogott az öreg, becsukva maga mögött az ajtót.

Az udvar is elcsendesedett már. A ház kéménye szelíden füstölgött, az utcán egy-egy szekér zörgött, és a pitvaron alacsony szék kínálta magát az öreg mesternek, hogy pihenjen meg rajta.

– Nem bánom – ereszkedett le a székre –, a vacsora még úgysem kész.

Bent meggyújtották a lámpát, s az udvaron ettől este lett. Az égen csillag nem látszott, mert őszi pára szállt a levegőben, de nyugaton derengett már a kelő hold, amit a toronyóra álmos zengése is siettetett.

Hűvösödött.

Néhol csattant az ajtó, az utcán még léptek dobogtak, egy-egy elkésett kiáltás is belehullt a csendbe, de aztán eligazodott minden, és a hold megvilágította az őszi kerteket. A vén fákat megsimogatta puha sugarával, és fél szemével benézett a műhely törött ablakán. És a holdfényben egyszerre titokzatos és szép lett minden. Halkan zörrent valami a sarokban, füstölögni kezdett a kis parázs, meleg arany hullt a kormos lapátra, a kis fogók éberen figyeltek, a satu kedélyesen szétnyitotta mogorva száját, a kormos víz tükrében az üllő karcsú lett és fényes, a dróton függő patkók messze utakra gondoltak, ahol végigvágtattak valamikor, az új vasrudak ridegen fénylettek, mert nem tudták még, mi az élet, amikor nagyot sóhajtott a fújtató:

– Hááuh… h!… Alusztok?

– Nem! – felelt egyszerre mindenki. – Dehogy alszunk, hacsak a nagykalapács nem…

– Alszik az öreg – mondta egy kis egér, aki a tél elől húzódott be a meleg műhelybe. – Megcsiklandozzam?

– Csak tisztelettel – szólt a fújtató, aki sokat adott az illemre –, te tulajdonképpen úgysem közénk tartozol…

Az egér végigszaladt a nagykalapács nyelén, és gyorsan leugrott.

– Mi az? Mi az – horkant fel az öreg kalapács –, jár itt valaki?

Az ócskavas közt egy hajsütő vas csendesen vihogott.

– Ki nevet? – kérdezte a kalapács.

– Bocsánat – szeppent meg a hajsütő vas –, a kávédaráló olyan jó viccet mondott…

– A kávédaráló fogja be a száját – szuszogta a fújtató –, ma a kilincsé a szó.

A holdsugár éppen a kilincsen állt meg, és mindenki odanézett. Mellette egy dohányvágó kés feküdt, mely kard volt valamikor, mögötte pedig egy esernyőnek szétszórt drótjai hevertek, melyek piros selymet feszítettek még pár éve is egy grófnő fáradt arca fölé.

– Igen – mondta halkan a kilincs –, azt hiszem, a sor rajtam van. Bár az én történetem nagyon egyszerű, talán unalmas is. Mi történhetik egy kis vaskilinccsel? Mert ugye a dohányvágó kés kard volt valamikor, fényes kard, ha nem is csatában…

– Kétszer mozgósítottak – mondta a dohányvágó –, nem rajtam múlt…

– És az esernyő finom bordái is egy… hogy is mondtad?…

– Grófnő…

– Igen, grófnő felett tartották feszesen a selymet, míg én…

– Mindegy – mondta a fújtató –, aki idekerül, mind elmondja az életét, ha nem is volt olyan előkelő, mint… mondjuk… a hajsütő vasé, aki több előkelő hölgy haját bodorította.

– Hát igen – sóhajtott finoman a hajsütő –, csodás élet volt. S az urak is, akik odajártak… Szólt a zongora…

– Halljuk a kilincset – mondta egy reszelő, aki híres volt igazságosságáról, akár az emberek közt a kritikusok –, halljuk a kilincset!

– Több helyen is szolgáltam – kezdte a kilincs –, de első helyem volt a legkedvesebb. Istenem, amikor az ember fiatal… Szóval születésem után egy szép boltba kerültem. Vasas boltba. Nádas és Hammer a „Vörösmedvéhez”. Nem azért mondom, de hatalmas üzlet volt. Mellettem rézkilincsek, pántok. Szemben a szögek, oldalt fegyverek s az ajtó mellett a pénztár. A pénztár üveges volt. Üveges…

– Az mindenütt úgy van – mondta egy fogó, de a reszelő letorkolta.

– A kilincsé a szó…

– …és a pénztárban kövér, szőke asszony. Szép kék szeme volt, s azt mondta: „Alajos kérem, ezt így, vagy Alajos kérem, ezt úgy.”

– Az az Alajos az ura volt? – kérdezte a fúró.

– Nem. Alajos segéd volt. Magas, karcsú fiú; az ura a kövér Hammer volt.

– Kezd érdekes lenni – mondta a hajsütő –, én úgy vagyok vele, hogy mindjárt megérzem, ha érdekes. Ez az Alajos…

– Csend! – fakadt ki a fújtató. – Felszólítom az egeret, ha a hajsütő még egyszer közbeszól, rágja meg a nyelét.

– …Alajos egy szép napon engem vett elő – folytatta a kilincs. – Kicsomagolt az olajos papírból, megtörölgetett, s a pultra tett. „Kovácsoltvas – mondta –, príma munka” …mint ahogy az is voltam.

– Egy férfi és egy fiatalasszony álltak előttem. Kellettem magam, mert szerettem volna hozzájuk kerülni. Untam már a tétlenséget. Szerettem volna már a zár nyelvét emelgetni, ajtót kinyitni, bezárni, körülnézni a világban…

– Örökös darab – dicsért újra Alajos, mire a fiatalasszony intett urának, és a zárral együtt meg is vettek.

– Otthon a férfi kicsomagolt, és felszegelt az új ajtóra. Záram rugói csattanva működtek, a kulcs alig zörrent, ha megfordították, és én először élveztem az emberi kéz melegét. Tudjátok, milyen furcsa valami az emberi kéz? Az ujjak, a tenyér, a fogás… ha rám tette valaki a kezét, én már megmondtam, hányadán állunk. De még ugyanaz a kéz is más reggel és más este. Más, ha egészséges, más, ha beteg.

– Amikor gazdám reggel elment, dolgos, erős keze szinte simogatott, hogy alhasson még az asszony, és este fáradtan rám nehezedett, hogy szinte nyikorogtam.

Az asszony mindig puhán fogott meg, és sokszor megtörülgetett. Ha megsúrolt, tudtam, hogy ünnep lesz, és ha becsapta az ajtót, anélkül, hogy hozzám nyúlt volna, tudtam, hogy mérges.

Egyszer az asszony lefeküdt, s akkor mindenféle száraz kezű vénasszonyok adták egymásnak a kilincset, amíg csak sírni nem kezdett egy kisgyerek a házban. Az öregasszonyok keze erőtlen volt, némelyiknek markában mégiscsak úgy fuldokoltam.

Alig vártam, hogy már egy gyermek keze is érintsen, és boldog voltam, amikor ez az idő elérkezett.

Ó, milyen más a gyermek keze! Bármennyire maszatos, mégis puha, mint a bársony és mégis tiszta. Mert hiába mondta Alajos, hogy kovácsoltvas vagyok, azért én mindent megéreztem. Átfutott rajtam a kéz szándéka, ereje, gyűlölete vagy szeretete. Ha leskelődő cigány nyomott le, árulón csattantam, ha részegen jött haza a gazda, cinkosan hallgattam, és amikor tojást adott el asszonyom, hogy az ura tudta nélkül selyemharisnyát vegyen, azt is megéreztem, de igazán csak akkor voltam boldog, amikor gyermekek nyitogattak, mert az ő kezükből csak szeretet, nevetés és távoli álmok hullámzása rezgett át belém, és eszembe jutott, amikor még én is fiatal voltam.

Mert bizony lassan megöregedtem. Velem öregedett a ház és vele az emberek. A kislányból nagylány lett, és kezéből már más érzések reszkettek. Néha kiosont, néha későn jött haza, és ilyenkor szinte átmelegedtem érintésétől.

Abban az időben egy legény és apja is eljöttek hozzánk, és ennek nagy hejehuja lett a vége, azaz lakodalom, de erről nem sokat tudok mondani, mert engem leemeltek ajtóstul, ami rosszul is esett. Annyian jöttek-mentek, hogy nem volt ajtóra szükség.

Azután csendes napok következtek.

A fiatalok új házat építettek, gazdálkodtak, dolgoztak, az öregek tettek-vettek, unokát vártak és emlékeztek.

Reszkető kézzel nyúltak hozzám, és csak még egyszer rántott meg az öregasszony, amikor szinte átvonaglott rajtam a fájdalom, és azt kiáltotta, hogy: – Meghalt!

Ezután nemsokára lebontották a házat. Az asszony átköltözött a fiatalokhoz, én pedig a többi limlommal idekerültem.

– Mondtam ugye, hogy egyszerű kis történet az enyém.

– Szép! – mondta a nagykalapács. – Szép és igaz.

És mivel a nagykalapács súlyos volt és tekintélyes, a többiek nem szóltak semmit. A hajsütő vas ugyan szeretett volna még egyet s mást Alajosról kérdezni, de nem mert.

A holdsugár még mindig a kilincsen állt, és puha ezüstjét mind ráöntötte, mert a történet neki is tetszett.

– Csak még azt szeretném – mondta végül a kilincs –, ha még egyszer ajtót nyitogathatnék, ha olyan helyre kerülnék, ahol sok gyerek van. Nevetés, topogó kis lábak és puha kis kezek…

De ezt a többiek már alig hallották. A fújtató békésen szuszogott, a satu összecsukta nagy száját, aludtak a fogók, fúrók, aludt a hajsütő vas is, és a lányokról álmodott, akik vidámak voltak, ha szólt a zongora, és sírtak az egyedüllétben. Aludt az egész műhely, mert elment a holdsugár, hogy álmot meséljen az öreg kovácsnak a kis kilincsről.

Reggel fellobbant a tűz a kürtő alatt, és dohogni kezdett a fújtató. A kémény száján kénsárga füst buggyant ki, és a tűzhely előtt bőrkötényben ott állt az öreg mester, mert nem tudta, mit is kellene neki csinálni.

Valami álom járt az eszében, amit elfelejtett.

Megfordult, és az ócskavas közül ránevetett a kopott öreg kilincs.

– Eltörték a régit a gyerekek – mondta nemrég a tanító –, csinálhatna az iskolának, mester uram, egy kilincset. Talán van is valami ócska…

– Hát persze hogy van – bólintott a mester –, jó kovácsoltvas. Ezt nem törik el. Ki is fényesítem, helyére is teszem. Jó lesz, kis kilincs?

És másnap fényes új kilincse volt az iskolának. Őszi reggel volt. Dér szállt a kertekre, vidáman kiáltottak a csókák a réten, kolomp kondult a mezőkön, és a gyerekek puha kezükkel megsimogatták a kilincset.

– Új kilincs! Új kilincs! – kiáltották, és megszagolták, mert olyan szaga volt, mint a kovácsműhelynek, ahol csillagok születnek nappal, éjjel pedig titokzatos meséket hallgat a holdsugár.

 

(Fekete István)